Egy mentőorvos doktornő megható története: Van egy eset amit amíg élek,nem felejtek el….

'Kihívtak bennünket egy vajúdó asszonyhoz, akinek már 2 perces fájásai voltak. Vidékre kellett vonulnunk, siettünk, hogy odaérjünk. Az utca még nem volt leaszfaltozva, térdig érő sárban az utca végén tudtunk csak megállni… Társaim megfogták a hordágyat, és a szakadó esőben rohantak vele végig, majd be a házba.

Nem is volt semmi gond, rutinosan kihoztuk a kismamát az autóba, s egy csodálatosan szép kicsi lány született meg kezeink között, immár a visszafelé tartó úton. Boldogság, és végtelen öröm… igen, ez az amit mi akkor ott éreztünk… Mikor átadtuk a bébit és a könnyező anyukát a kórházban, mi is összeölelkeztünk… és a meghatottságtól elérzékenyültünk.

Eltelt pár év.

Ügyeletben voltam éppen, mikor érkezett egy sürgős hívás, hogy egy asszony nagyon rosszul van. Esetkocsival indultunk – vidékre. Olyan ismerős volt az utca, a ház mikor beléptünk…

Egy hatéves kislány fogadott bennünket, akinek az anyukáját válságos állapotban találtuk. Hiába küzdöttünk érte megfeszítve – sajnos már megmenteni nem tudtuk…Meghalt fiatalon a kezeink között…

Az előírt szabályok szerint intézkedni kezdtünk. Megpróbáltuk a szomszédok segítségével lezárni a házat, és a kicsi lányt biztos helyre juttatni.

Piciny kis táskáját szorongatta kezében. Nézett csodálatos nagy szemeivel, kukucskált, hátha látja édesanyját, mikor a kollégám karjaiba fonta, kivitte és megkérdezte tőle: “Neked van kulcsod?”  “Igen” – válaszolta, és kotorászni kezdett csöppnyi retiküljében, de sehol nem találta. Mentőtársam beültette az autóba és kérte borítsa ki, hátha meglesz. 

Kicsiny kezeivel segített a sok apró játék között keresni, s végül meg is lett a kulcs. Ekkor egy pillanatra nem figyeltünk, és a lányka eltűnt…

Elkezdtük keresni.

Majd képzeljétek… megtaláltuk…. a szobában.

Ahogy megláttuk, földbegyökerezett a lábunk, és eleredtek eddig oly nehezen visszatartott könnyeink…Hiszen az édesanyja mellett feküdt… Nézett ránk gyönyörű gyermeki tekintetével, és mosolyogva mondta, miközben kis kezecskéje édesanyja hasán pihent: “ Anyuci nem beteg…csak alszik...”

Zokogtunk hazáig. Mondanom se kell, borzasztóan megviselt bennünket. És tudjátok mi volt a legrettenetesebb az egészben?

Ez a kislány 6 évvel ezelőtt az én kezeim között született… és az anyukája, aki akkor oly boldogan, sírva köszönte meg nekem, hogy világra segítettem gyermekét, most az én kezeim között halt meg…”  Forrás: apolono.cafeblog.hu

► KÉRJÜK LÁJKOLD, ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS!

(̶◉͛‿◉̶) Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!